natasa

nagyon cukik a macskás képek, de nyilván nem ez az a könyv, amiből mindent megtudhatunk az aspergerről. néha általánosít, de sokszor ír tünetekről és viselkedésmintákról “lehetséges”-ként, ami azért klassz, mert ugye ma már tudjuk, hogy nem minden aspergeres egyforma, és az autizmus nem véletlenül spektrum.

egész jól indult, aztán nem vált elég rosszá ahhoz, hogy félbehagyjam, így a végén fogcsikorgatva szenvedtem át magam. két ilyen ellenszenves lószart, te jó ég... nem különösebben tudott meghatni a nyomoruk.

ugh.

garantáltan nem olvastatok még ilyen idegesítő dolgot, hogy huszonnyolc éves nő ifjúként emleget húsz év körüli fickókat. hát komolyan.

ebből csináljanak sorozatot, ne az outlanderből!

nagyon alapos, sokszor vicces, de közben baromi álmosító is. lehet, hogy mégis inkább hallgatnom kellett volna, de ahhoz nincs türelmem.

jaj, süssétek meg, hát kétszer vagy háromszor is elpityeredtem, annyira meghatódtam dolgokon.

az elején kicsit untam a múltban játszódó szálat, ami igazából végig kicsit vontatott, de tulajdonképpen ez is segít megteremteni a 18. századi miliőt. a jelenben pedig néha kicsit sok az infódömping, de ez meg az aspergeres életérzéshez ad hozzá. szóval akár tökéletesnek is nevezhetném a könyvet, de biztos, hogy kell hozzá türelem az előbbi, és megértés vagy a spektrumon létezés az utóbbi miatt. azt hiszem. de az is lehet, hogy csak szeretném különleges hópihének érezni magam, amiért tudom, milyen átélni egy meltdownt.

nem valami jó, de izgatja a fantáziám a misztikum, úgyhogy kénytelen leszek elolvasni a többi részt is.

még ha el is tekintek attól, hogy az ember önmagát nyilván jobb színben látja és szereti feltüntetni, akkor sem értem, hogyan mondhatta bárki, hogy hillary és trump egyformán rossz választás. akik pedig azt állítják, hogy itt is csak másokat hibáztat a történtek miatt, azok vagy el sem olvasták, vagy funkcionális analfabéták, vagy egyszerűen csak ostobák. a körülményekhez képest kifejezetten higgadtan veszi végig az eseményeket, és hát nyilvánvaló, hogy beszél comey-ról meg az oroszokról meg a nőgyűlöletről, hiszen ezek is közrejátszottak.

a könyv elolvasása után még nehezebben viselem, hogy egy ilyen intelligens, összeszedett nő helyett ez a rosszindulatú, buta, szívtelen szörnyeteg lett amerika elnöke. nyilván hrc is követett el hibákat és egyértelműen nem tökéletes, de bassza meg, akkor sem érdemeltük ezt.

nem akarok nagy szavakkal dobálózni, de ez az egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam.

nem ástam bele magam annyira annak idején, de még így is a mai napig jól emlékszem a steubenville-i esetre, amin ez a történet alapul. emlékszem, mert még most is elönti az agyam a szar, ha eszembe jut, és újra és újra elöntötte miközben olvastam is. kevés undorítóbb dolog van az áldozathibáztatásnál, de az elkövető mentegetése biztos, hogy az.
egyrészt azért nagyon jó a what we saw, mert szinte fejezetenként törli képen az embert a kegyetlenség, rosszindulat és érzéketlenség még akkor is, ha ismerjük az eredeti sztorit. másrészt azért tetszett különösen, mert lényegében a mi szemszögünkből íródott. nem az áldozat áll a középpontban - róla szinte nem is tudunk semmit -, hanem csak valaki, aki hallott az eseményről és próbálja összerakni az igazságot.

szívszorító, fájdalmas és dühítő ez a könyv. ugyanakkor remek motivációt nyújt ahhoz, ha ne adj isten hasonló helyzetbe kerülnénk, akkor mi is merjünk helyesen cselekedni.
ráadásként pedig lenyűgöző a stílusa. kicsit elliot wake-re emlékeztetett, akiről talán már eleget áradoztam ahhoz, hogy ti is tudjátok mennyire gyönyörűen ír.

nem tökéletes, de nagyon jó.

ha a megjelenésének évét nézzük, nem meglepő, hogy finoman körüllengi egyfajta szocreál büdöskönyv* hangulat, de a nagy ritkán kissé unalmasan részletekbe vesző stílus ellenére is remekül járja körbe az időhurok témakörét. mindenképp mérföldekkel jobb annál a bénaságnál, amit nemrég próbáltam elolvasni és a címére sem emlékszem, de a kritikái között bukkantam rá a replay ajánlására. ebből kellett volna trilógiát készíteni! szívesen olvastam volna tovább.


*tudjátok, az a gyomorforgató dohos könyvszag, amivel nem tudom, ti hogy vagytok, de az én agyam elsősorban a szocializmusban kiadott rusnya könyvborítókkal kapcsolja össze és egyből dögunalmat föltételez. (mert ilyen felszínes vagyok, hogy a ronda borító csakis rossz könyvet takarhat.)

elég sok a klisé, de jól kidolgozottak a karakterek és olvasmányos a stílus.

utáltam a black irist, és a bad boy, ami részben a folytatása, pont úgy kezdődött, hogy az első fejezet után föladhatnékom támadt, mert ugyanolyan utálatosnak éreztem. végül jobbá vált és teret kapott elliot elragadó stílusa, de összességében nem találtam 3,5-4 pontnál többnek. aztán elolvastam a köszönetnyilvánítást és végigzokogtam és nem adhatok öt csillagnál kevesebbet.

csodálom elliotöt a bátorságáért és örülök, hogy megtalálta önmagát, és hálás vagyok érte, hogy ilyen kendőzetlenül megosztja a történetét. a bad boyt a nemváltással kapcsolatos tapasztalatai teszik igazán erőssé és érdekessé. ha másért nem is, emiatt mindenképp érdemes elolvasni.
az if i was your girl a fasorban sincs ehhez képest.

I'm a bit disappointed. I was really looking forward to this book because I loved the second part in the series, but, unfortunately, this reminded me more of the first one.
I just cannot praise Confessions enough with its wonderfully written characters, the serious issues it dives into and depicts pretty well, as well as the lighter tone it's still able to maintain throughout the difficulties.

However, Redemption felt like another episode of Sweet Valley High. The characters, apart from an introvert trait here and a terrible childhood there, were pretty much two dimensional, and I really wasn't into the mystery, particularly when it turned out to be quite unremarkable. And, excuse my colorful language, but WTAF was that ending? Talk about an anticlimax.

I really felt for Cassidy, especially since I had a similar childhood, and her diary entries were kind of the sad highlights of the book, but overall I cannot say I was pleased with the final chapter of the Hickville series.

Redemption is a quick, light read, but if you're looking for a brilliant one, go for Confessions. It works as a standalone too, if you couldn't be arsed with the others.

meglehetősen gyerekkönyv, de klassz a sztori.

ja, és lost brought me here. :D

csak azt nem értem, hogy a női főszereplőnőknek miért kell mindig ostoba fajankóknak lenniük. baromira felbőszített ez a hülye tyúk.
ezt és a fájdalmasan kiszámítható fordulatot leszámítva tök jó a könyv.

az elején a készülődést meglehetősen érdektelennek találtam, de utána minden egyes oldal gyöngyszem és azt kívántam, bárcsak sose érne véget ez a könyv.

nem tudom, miért gondolják emberek, hogy csak kényelmes témájú, szájbarágós könyvekre lehet öt csillagot adni.

mondtam már máskor is, hogy nem szeretek fontos témákkal foglalkozó könyveket lepontozni, de az if i was your girl sajnos tipikus példája az elsőkönyves pofáraeséseknek.

a létező összes klisét sikerült russónak belehánynia, és ha ez nem lenne elég, akkor mellé még nem is ír jól, aminek a lólába főleg ott lógott ki, hogy képtelen rendesen érzékeltetni az idő múlását. minden finomság nélkül, egy vemhes elefánt eleganciájával ugrik egyik fejezetből a másikba, szinte egyfolytában a fejemet vakartam, hogy mégis mennyi idő telt el, és ez nagyon zavaró volt.

a végén írja is, de már előtte megfogalmazódott bennem, hogy russo nem ismeretterjeszteni akar, hanem mesélni, ennek a műnek pedig az egyetlen különlegessége a transzneműség. ezt leszámítva hétköznapi tündérmese (hm, ez vajon oximoron?). ezzel persze egyáltalán semmi baj sincs, de én meglehetősen untam a kiszámíthatóságát. valami nagyobbra, ütősebbre, szebben fogalmazottra számítottam.
ugyanakkor nagyon jó, hogy van ez a könyv, mert igenis járnak az ilyen - a nyilvánvaló nehézségek ellenére is - pozitív hangvételű sztorik az lgbtq közösség tagjainak is.
és nem érdekel, mennyire felszínes ezt idebökni, de olyan szép a lány a borítóján!

ugyan csak egyetlen cikket olvastam alantől, mégis többre számítottam. az frappáns volt és vicces, ez a történet viszont túl hosszúra nyújtott, sokszor önismétlő és néha meglehetősen érdektelen.

sajnálom, de engem nem tud annyival lenyűgözni, hogy nehéz gyerekkora volt, mert verte az apja. (mivel ugyanezt éltem át, csak nem írtam belőle könyvet.) amikor pedig már többedjére mondta el, hogy minden partit és baráti összeröffenést körbehaknizott az itt leírtakkal, akkor kicsit megsajnáltam azokat, akiknek többször is végig kellett hallgatniuk.
jobban belegondolva lehet, hogy szóban érdekesebben adja elő - talán inkább a hangoskönyv verziót kellett volna választanom. hát most már mindegy.

anyádnak tetszett a könyv!


kár, hogy nem értitek, pedig nagyon vicces szerintem.

majdnem egy hetembe telt elolvasni ezt a nyúlfarknyi izét... a két előszó mérföldekkel érdekesebb, mint a történet maga. még a legvégén is azon morfondíroztam, hogy inkább hagyom a francba, ha két oldal van már csak hátra, akkor is. mindössze az éltetett, hogy állítólag a második könyvtől sokkal jobb, de ez annyira pocsék kétszáz oldal volt, hogy elment az összes kedvem még a filmtől is.

stockholm-szindrómám lett ettől a könyvtől.

plusz csodálatosan életteli a táj, úgyhogy már megint ausztráliába akarok költözni.

eredetileg annyit akartam csak idebökni, hogy “te sunyi keresztény faszkalap”, mert bár sejteni lehetett, de csak a legvégén sikerült bedobni a nagy ájtatoskodást - nem győztem forgatni a szemem, pasztmek -, és rohadtul utálom, amikor így a semmiből letámad egy könyv a vallással, de mivel távol állt a jehova tanúi erőszakos tukmálásától, ezért igyekszem visszafogni magam és mást is írok.

nagyon halivúdias: instaszerelem, ami mindenre gyógyír, meg a sztori érdekében kiforgatott és leegyszerűsített mentális betegségek és elkapkodott történések. mindez nem túl kiemelkedően, de egyszer olvashatóan megírva.

leah stílusa egész egyszerűen elvarázsol, gyönyörűen fogalmazza meg a leghétköznapibb eseményeket és írja körül a legegyszerűbb lámpaoszlopot is, de ez a történet nem igazán jött át.

nagyon akartam szeretni, de egyrészt borzasztó lassú volt, másrészt túl keszekusza, harmadrészt pedig a főszereplő egy aljas geci. és nem is az a baj vele, hogy féreg, hanem hogy minek.
tökre megértem ezt a megkeseredett bosszúvágyat, és még azt sem mondom, hogy nincs létjogosultsága, mert igenis rohadjon meg az összes homofób tetű, de nemhogy az ő szintjükre alacsonyodik le ez az ostoba tyúk, hanem teljesen elmebeteg módon viselkedik.
az is lehet, hogy én nem vagyok elég nyitott, de szerintem ezt a könyvet nem bátor dolog volt megírni és kiadni, hanem szimplán hülyeség.

egy idő után már határozott hányingerem lett a sok versidézgetéstől. förtelmesen modoros.

(eredetileg három csillagot akartam adni rá a gyönyörű írás miatt, de hát szóval nem.)